Izgalmas, pörgős és szívbemarkoló Baráth Viktória legújabb regénye, mely október 3-án kerül a könyvesboltok polcaira.
Szerencsére lehetőségem nyílt megosztani veletek a könyv első fejezetét. Jó olvasást kívánok hozzá! Remélem ti is annyira imádni fogjátok, mint én!
A bűncselekmény
Mozdulatlanul, mereven bámulom az előttem álló monitort, miközben csak az jár a fejemben, hogy vajon hol cseszhettem el ennyire. Néhány éve még fényes karrier előtt álltam, az állam összes jogásza ismerte a nevemet, azóta viszont a feledés homályába vesztem. 34 éves vagyok, pasi nélkül, egy olyan állással, amit egy gyakornok is el tudna végezni. De hiszen nekem terveim voltak, nagyratörő vágyaim! Meg akartam váltani a világot! Ehelyett napi nyolc órában hallgathatom, ahogy az emberek a szomszédjukra panaszkodnak, esetleg a szomszéd kutyájára, ami túl hangosan ugat vasárnap reggel, és ezt nem tudják elviselni. Nekem nem ezt kéne csinálnom! Én ennél többre vagyok hivatott! Az önsajnálat mindennap magával ragad, de van, amikor rosszabb, mint más napokon. Például ma. Már reggel se volt kedvem felkelni, felöltözni és bejönni az irodába, és ahogy telt az idő, ez a fojtogató érzés egyre csak mélyebbre és mélyebbre nyomta a fejem a szürke hétköznapok unalmas és szánalmas bugyraiba.
Egy apró papírgalacsin találja el a jobb arcomat, mire ijedten kapom fel a fejem.
– Hé! – puffogok.
– A telefon! – szól rám Elliot a mellettem lévő asztalnál.
Annyira elkalandozhattam, hogy észre se vettem, hogy csörög. Semmit sem érzékeltem a körülöttem lévő világból, amíg Elliot könyörtelenül vissza nem rántott a rideg valóságba. Mély levegőt veszek, lecsitítom a belső hangokat, és a kagylóért nyúlok.
– Stanley Bennett államügyész irodája, miben segíthetek?
– szólok bele kedves hangon, de unott arckifejezéssel.
– Katherine Hutchkins vagyok, tegnap beszéltünk tele- fonon.
Na, már megint… Ahogy meghallom a hangját, legszíve- sebben újból visszamenekülnék a pár perccel ezelőtti állapotomba, ahol nem kellett unalmas hagyatéki ügyekkel foglalkoznom. Ez a nő szembe akar szállni a férje végrendeletével, amiben nem hagyott rá semmit. Meg is értem, idegesítő egy nőszemély, naponta hívogat minket, hogy mikor jöhetne be egy személyes megbeszélésre.
– Üdv, Mrs. Hutchkins! – húzom a számat, mire Elliotra nézek, aki szintén a fejét fogja.
– Beszélt már Mr. Bennett-tel?
– Sajnos még nem tudtam vele beszélni, de amint…
– Jaj, drágám, tudom, hogy sok a dolga, de ez nagyon sürgős! Azok a hiénák már fenik a karmaikat az én drága férjem vagyonára – sápítozik az özvegy.
Micsoda álszent! Az affektálós hangja alapján nem lehet több 40 évesnél, Mr. Hutchkins pedig végelgyengülésben halt meg. De ezek szerint az öregnek is volt sütnivalója, tud- hatta, hogy az ő drága felesége miért is ragaszkodik hozzá annyira, ezért mindent a gyerekeire hagyott.
– Mrs. Hutchkins, már jó párszor elmondtam, Mr. Bennett sajnos nem tud az ügyével foglalkozni, amíg nem történt bűncselekmény.
– De mondtam magának, hogy meg akarnak mérgezni!
Mindenféle gyógyszereket adnak, hogy vegyem be!
Biztos csak le akarják szedálni, hogy fogja már be végre a száját. De akkor se okolhatná őket senki, ha tényleg így tennének, engem már néhány telefonhívás után kikészít.
– Először egy orvossal kéne megnézetni azokat a gyógyszereket. Hölgyem, higgye el, senki sem akarja megmérgezni. Akkor keressen minket, ha valóban bűncselekmény történt. Szép napot!
Gyorsan leteszem a telefont, mielőtt még a nyakamon ma- rad, és tovább hallgathatom az idegesítő panaszait. Kicsit tartok attól, hogy valóban történik vele valami, de ez nem a mi hatáskörünk. Ha bármi problémája van, akkor azt először a rendőrségen kell jelentenie.
– Már megint az öreglány? – kérdezi Elliot flegmán, mi- közben felém fordul a gurulós székével.
– Az… – sóhajtom. – Néha nehéz visszafogni magam, hogy ne küldjem el melegebb éghajlatra.
– Megértem – húzza a száját. – Az öreg Smith naponta többször is felhív, nem lehet lerázni. Ezek az emberek azt hiszik, hogy Mr. Bennett ilyen ügyekkel fog foglalkozni? Hagyatéki tárgyalás és elütött kutyák?
– Ki tudja? – vonom meg a vállamat.
Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mit csinálnak a fejesek. Jó, persze, van róla fogalmam, de a sűrűjébe még sose kerültem, addig nem sikerült eljutnom. Dolgoznak egyáltalán? Vagy csak kiadják a feladatokat másoknak, ők pedig bezsebelik a győzelemért járó figyelmet és dicsőséget? Na meg a pénzt… Ha csak egyszer végre újra beülhetnék egy megbeszélésre! Akár csak hallgatni őket, figyelni, ami bent folyik, meg se mukkannék, de a két év alatt még csak a tárgyaló közelébe se mehettem. Tudom, megérdemeltem, és örülhetek, hogy egyáltalán megtartott a főnököm, de akkor is. Ez az egész kikészít. Minden egyes nap ugyanazt az átkozott melót végzem; adminisztráció, telefonok megválaszolása, miközben úgy közlekedem az épületben, mint egy szellem. Mintha soha nem is léteztem volna, mintha nem együtt ebédeltünk volna mindennap a többiekkel. Amióta kikerültem a dühöngőbe, azóta rám se néznek. Dühöngőnek hívjuk az iroda belső részét, ahol nagyjából 30 másik emberrel ülök egy légtérben, a szélső, privát irodákat csak az ügyészek és a fontosabb asszisztensek használhatják. A mai napig megdobban a szívem és összeugrik a gyomrom, amikor elsétálok a régi irodám előtt. Utánam egy hülye liba kapta meg, akinek valószínűleg apuci fizette a jogi tanulmányait, utána pedig befeküdt valamelyik ügyész alá, hogy megkapja a melót. Sokszor eszembe jut, hogy félre kéne dobnom minden érzésemet, és nekem is megtenni ezt a lépést, de már a gondolattól is hányingerem van. Inkább csendben tűröm, hogy átnézzenek rajtam, addig legalább az irodánál maradhatok. A bútorok éles vonalai, a sürgölődő emberek, a papír illata, mind arra emlékeztet, hogy miért is ülök még mindig ebben a székben. Mert bármit mondhatnak rám, azt az egyet nem, hogy nem vagyok elég kitartó. Ha a fejembe veszek vala- mit, akkor addig küzdök, amíg el nem érem, és jelenleg az az egyetlen cél lebeg a szemem előtt, hogy újból a saját hatáskörömben dolgozhassak.
Szörnyen lassan teltek ma az órák, de ahogy vége a munkaidőnek, összeszedjük magunkat Elliottal, és elindulunk haza. Az úton beugrunk kínai kajáért az egyik gyorsétterembe, a boltban pedig veszünk bort és fagyit. Nagyjából mindennap ez a program, mivel a munka mellett nincs időnk főzőcskézni, csak ritkán állunk be a tűzhely elé. Szerencsére ebben is sikerült megegyeznünk. Elliot a legjobb lakótárs és barát, akit csak kívánhatnék. Igazi lelki társ, ugyanazokat a dolgokat szeretjük, így könnyű az együttélés. Igaz, jóval fiatalabb nálam, de szerencsére nem érzi kellemetlennek, hogy velem kell laknia, sőt sokszor kimondottan örül neki, hogy kikérheti a tanácsomat. Főleg pasiügyekben, merthogy ő is az erősebbik nemet kedveli. A legtöbbször együtt szidjuk őket, bár az ő szerelmi élete jóval izgalmasabb, mint az enyém. Többször felajánlotta, hogy menjünk el együtt pasizni, de ez nem az én műfajom, ráadásul ő teljesen más klubokba jár, mint ahova én mennék. Ott nem nagyon találnék olyan férfit, aki irántam érdeklődne.
A kanapén ülve tömjük magunkba a pirított tésztát a kényelmes melegítőnkben, miközben a híreket nézzük a tévében.
– Láttad, hogy nyílt egy új pub a sarkon? – kérdezi Elliot teli szájjal.
– Láttam, valamikor lemehetnénk megnézni. Tarthatnánk egy „csajos” estét.
– Benne vagyok!
„Koccintunk” a pálcikáinkkal, majd folytatom a csípős csirkés tésztám elfogyasztását. Rég mozdultunk ki, úgyhogy már igazán jólesne egy kis lazítás. Nehéz heteken vagyunk túl. Mintha az emberek megőrültek volna, a telefon egész nap csörög, és annyi levelet kapunk, hogy alig győzzük feldolgozni azokat. Már jó ideje csak melózom, aztán itt- hon bedőlök az ágyamba, semmi másra nincs energiám. Régebben még eljártam esténként, próbáltam ismerkedni, de nem ment, kijöttem a gyakorlatból, ráadásul nem fogott meg egyik pasi sem. Mindegyik azt hiszi, hogy majd futok utánuk, és hogy szerencsésnek kéne éreznem magam, amiért egyáltalán szóba álltak velem. Normális férfival nem is találkoztam egy ideje, mind önmagát tekinti Isten legnagyobb ajándékának. Elliot szerint persze én vagyok túl válogatós, és mindenkiben csak a hibát keresem. Talán igaza is van. Azt hiszem, valami eltört bennem, de már nem is akarom megjavítani. Megtanultam együtt élni a gondolataimmal, a múltammal és saját magammal.
Miután befejeztük a vacsorát, a hűtőhöz lépek, hogy elővegyem a fagyit. Ha már nem pasizom, akkor megengedhetem magamnak, hogy ne számolgassam a kalóriákat. Talán fel is szedtem néhány kilót, mióta minden napomat az íróasztal mögött töltöm, mert nem kell tárgyalásokra és meghallgatásokra futkároznom.
– Te, ez nem Bennett lánya? – szól utánam Elliot a tévére mutatva, mire visszalépek a nappaliba, kezemben a fagyisdobozzal.
– De – bólogatok a homlokomat ráncolva.
Közelebb lépek, miközben Elliot felhangosítja a tévét, hogy jobban halljuk, miről beszélnek. Igaz, személyesen még nem találkoztunk Michelle-lel, de az összes pletykalap tele van az ő képeivel. Amolyan celebszerűség lett, mióta hozzáment ahhoz a rockzenészhez. Egyértelműen ő az, bár az arca eléggé felismerhetetlen. Mintha összeverték volna: feldagadt a szeme és a szája, több karmolás és zúzódás látszik a nyakán. A látvány sokkol. Leteszem a kisasztalra a fagyit, de a szememet nem tudom levenni a képernyőről.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyet tenne! – sírja Michelle a riporternek. – Mindig olyan kedves volt hozzám, szere- tett, támogatott. De úgy tűnik, hogy egy idegenhez mentem hozzá!
Nem bírja folytatni a beszédet, elcsuklik a hangja, és tovább sír, így visszakapcsolják a riporternőt.
– Michelle Bennett nekünk nyilatkozott először a történtek után. Hihetetlen, hogy ez megtörténhetett. Újra tanúi lehetünk annak, ahogy a családon belüli erőszak a legváratlanabb helyeken üti fel a fejét.
Letaglózva állok a nappali közepén, földbe gyökerezett lábakkal. Váratlanul ért a hír. Az irodában semmit sem hallottam erről, pedig nem ma történhetett. Az mondjuk tény, hogy elég nagy csend van bent már vagy két napja, és Bennettet sem sokat láttuk, de ennek mi csak örültünk. Nem gondoltam volna, hogy ilyen tragédia áll a háttérben.
– Te tudod, hogy mi történt? – kérdezi Elliot meglepetten.
– Fogalmam sincs – vonom meg a vállam a fejemet rázva. Elliot azonnal maga elé veszi a laptopját, én pedig vissza- telepszem mellé. Ő is ugyanolyan kíváncsi, mint én, ezért rögtön tudom, hogy mire készül. Beírja Michelle nevét a Google-be, ami az enter lenyomása után csak úgy dobálja ki a találatokat:
Újabb erőszakbotrány. Tragédia a Juarez családban. Még egy áldozata van a nők elleni erőszaknak. Az agyam egyből beindul. Nem nehéz összerakni a képet, hogy mi is történhetett, én azonban többet akarok tudni. Ez talán foglalkozási ártalom, talán megszállottság, de nem hagy nyugodni az eset. Elliot rákattint az egyik cikkre, és már olvassuk is.
Michelle Bennett felvállalta férje tettét, hogy ezzel is megvédje a többi nőt, akik hasonló cipőben járnak. A 24 éves híresség bevallotta, hogy Adam Juarez, akivel lassan két éve házasok, brutálisan megverte, majd megerőszakolta miami otthonukban. A vizsgálat még folyik, de annyit tudhatunk, hogy az énekes azóta nem nyilatkozott, még nyilvános helyen sem látták, amivel gyakorlatilag beismerte szörnyű tettét.
Mindig összeugrik a gyomrom, ha ilyen esetről hallok, de most még jobban, hogy ismerem is az áldozatot. Persze nem személyesen, de az apjával szoros szakmai kapcsolatom van. Pontosabban volt.
Szerencsétlen lányért a szívem szakad meg. Nagyon bátor, hogy kiállt az emberek elé, és ezért szörnyen csodálom. Én sose tudnám felvállalni a velem történteket… Nagyon erősnek kell lenni hozzá. Már attól is elfog a rosszullét, ha csak rá gondolok. A térdeim remegni kezdenek, miközben a gyom- rom nagyokat bukfencezik. Az összes erő kifut belőlem, majd egy pillanat alatt árasztja el a testemet az adrenalin.
– Holnap nem hiszem, hogy Bennett bejön dolgozni. Tuti kinyírja a pasit.
Elliot sokkal higgadtabban kezeli a hallottakat, mint én, de ezen már meg sem lepődöm. Ő még nem került testközelbe ilyen esetekkel, nem kellett végighallgatnia az áldozatokat, és végképp nem volt még hasonló helyzetben.
– Egyszerűen szörnyű, hogy mennyi ilyet hall az ember
– háborodok fel. – Még mindig ott tartunk, hogy a nőket tárgyként kezelik, és a férfiak azt hiszik, hogy bármit meg- tehetnek velük? Hát nem!
– Hé, nyugi – simogatja Elliot a hátamat, hogy lenyugtas- son. – Ne idegesítsd fel magad ezen!
– Már hogy ne idegesíteném? – pattanok fel a kanapéról.
– Ezért küzdünk, hogy végre egyenjogúakként bánjanak velünk!
Dühösen kapkodva a levegőt sétálok a tévé előtt fel-alá, hogy kicsit lenyugodjak, de hasztalan. Ez az egyetlen téma, ami ennyire ki tud készíteni, főleg akkor, ha valaki félvállról veszi. Nem azt mondom, hogy Elliot érzéketlen lenne, de ő általában objektíven szemléli az ügyeket, amire én nem vagyok képes. Most is majd megőrülök a dühtől, hajt a tettvágy, hogy segíthessek, amíg ő magához veszi a fagyisdobozt, és nyugodtan kanalazgatni kezd belőle.
– Kibújt belőled a feminista éned – jelenti ki egyszerűen, miközben egy nagy adagot tol be a szájába. – Mintha nem élveznéd, amikor egy férfi átveszi az irányítást. Ne is tagadd, nagyon is szereted! Az összes pasid irányításmániás volt.
– Az egy dolog… – vonom meg a vállam. – De ez már sok!
– Komolyan nem tudom, mi ütött beléd. Meg fog jönni, vagy mi van?
Ezt nem hiszem el! A szám is tátva marad a meglepettségtől. Éppen arról beszélek, hogy hogy elnyomják és tárgyiasítják a nőket, erre beszól egy ilyet? Pont tőle nem számítottam erre.
– Jó éjt! – mondom sértődötten, majd elviharzok a szobám felé. Néha az az érzésem, hogy Elliot is csak egy egyszerű pasi. Szerintem ez a fajta tahóság a génjeikben van, nem tudnak tőle megszabadulni, legyenek bármilyen szexuális beállítottságúak. Hangosan csapom be magam után az ajtómat, és egyenesen az ágyamra vetem magam. Az adrenalin dolgozik az ereimben, képtelen vagyok lenyugodni. Újra és újra megjelenik előttem Michelle arca, amikor remegő hangon próbált kimondani pár mondatot. Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de ez az ügy nem hagy nyugodni, ezért magam elé veszem a laptopomat, és tovább keresgélek a cikkek között. Szép számban találok interjúkat és fotókat. Ezek a hiénák nem vesztegetik az idejüket. A kíváncsiságom egyre erősebb és erősebb, ahogy beleásom magam a részletekbe. Igaz, nagyjából az összes oldalon ugyanazt írják, én mégis minden cikket végigolvasok, hátha találok bennük elrejtettjeleket vagy információt. Nem kéne ennyire belemásznom az esetbe, de a kíváncsiságomnak nem tudok parancsolni. Rég nem éreztem magam ennyire elevennek.
§
Újabb unalmas nap. A borítékolástól már fáj a csuklóm, a szemem majd kiesik a monitor vibrálásától, és legszívesebben lehajtanám a fejem az asztalra egy kellemes kis délutáni sziesztára. Az éjjel nem sokat aludtam, teljesen beszippantottak az interjúk, videók és cikkek, amik Michelle-ről szóltak. Bár túl sok információt nem találtam az ügyről, mégiscsak keresgéltem és keresgéltem. Valószínűleg nem viszik most egy ideig jobban a sajtó elé az esetet, taktikai szempontból. Bár én pont ezt tenném, de engem senki sem kérdezett. Percenként Bennett irodája felé lesek, de az ablakain le van húzva a sötétítő, még csak mozgást sem lehet látni. Biztosan nagyon maga alatt van, és meg is értem. A család a legfontosabb. Mindannyian átérezzük, hogy min mehet most keresztül, ezért nem is zavarja senki a munka- ügyekkel. Én is inkább összeszedem magam, és megnyitom az e-maileket, hogy belekezdjek a szokásos sablonüzenetek küldözgetésébe. „Amint tudjuk, felvesszük önnel a kapcsolatot”, „Köszönjük levelét, továbbítottuk az illetékesnek”. Ezek a szövegek napról napra kiábrándítóbbak. Minden- ki tudja, hogy egy ilyen üzenet után soha többé nem fog hallani rólunk, de mi mégis küldözgetjük ezeket, mintha ez változtatna bármin is. Ami tényleg fontos, arra rögtön reagálunk, a többieket pedig ezekkel a jól csengő monda- tokkal rázzuk le.
– Hannah, át tudnád küldeni a tegnapi e-mailt Mr. Suntól? – szól át hozzám Elliot.
– Persze, máris – mondom, miközben megnyitom a levelezést.
Elkezdek keresgélni a bejövő üzenetekben, de csak görgetek le-fel, sehol nem találom. Az előbb még itt volt a többi között, fogalmam sincs, hova tűnhetett. Nagyjából fél órája néztem már a csatolt iratokkal együtt. Elliot homlokráncolva gurul hozzám közelebb a székével.
– Minden rendben? – kérdezi aggódva.
– Persze, csak nincs meg az a rohadt levél – morgom ingerülten.
– Pedig az egy fontos…
– Tudom! – mordulok fel, mire meglepetten néz rám viszsza. – Ne haragudj! Elég indulatos vagyok mostanában.
Az asztalra könyökölve dörzsölöm a halántékomat, hátha sikerül kimasszíroznom a zsibbadást, amit az előző éjjeli alváshiány okoz. Egyszerűen képtelen vagyok koncentrálni. Fogalmam sincs, mi ütött belém.
– Tudom én, mire van szükséged, le kéne vezetned a feszültséget… – vigyorog rám Elliot huncutul. Nem – rázom a fejem sóhajtozva. – Megmondtam, nincs szükségem senkire. Csak a munkámra akarok koncentrálni, most az a legfontosabb, még ha átkozottul gyűlölöm is, amit jelenleg csinálok. Előre kell lépnem a ranglétrán, különben egész életemben itt ragadok ennél az asztalnál, és én azt nem akarom. Én jó vagyok! Kurva jó vagyok! Egy igazi ügyész- terminátor, nem holmi gyakornok! Be kell bizonyítanom, hogy igenis megérdemlem, hogy újra komoly ügyeken dolgozhassak!
Határozottan, Elliot szemébe nézve adom ki magamból a gondolataimat, de ő csak bámul rám, majd egy laza mozdulattal a telefon felé bök.
– Ugye észrevetted, hogy folyamatosan csörög? – vonja fel a szemöldökét.
– Basszus! – sziszegem.
Nem… Marhára nem vettem észre. Gyorsan felkapom a kagylót, amíg Elliot magában kuncogva figyeli a mozdulatomat. Szerencsére csak egy újabb időpont-egyeztetésről van szó, úgyhogy felírok minden adatot, majd nagyot só- hajtva teszem vissza a telefont a helyére, és hátradőlök a székemben.
– Szerintem akkor is lazítanod kéne – noszogat tovább Elliot. – Túl sokat dolgozol, kicsit el kéne engedned magad, ismerkedni, szórakozni. Itt van például Greg. Háromszor hívott randira, de te mindig elhajtottad, pedig jóképű, kedves, vicces…
– És gyakorlatilag a főnököm – fejezem be a mondatot a combomra csapva. – Ügyészekkel és ügyvédekkel végképp nem akarok randizni. Úgyis csak egy véget nem érő hatalmi játszma kerekedne az egész kapcsolatból, amiből már elegem van. Ha valaha is összejövök valakivel, akkor az biztos, hogy nem ügyvéd lesz, se jogász, se ügyész, se bíró, még csak törvényszolga sem!
– Ahhoz, hogy normális pasit találj, ki kéne mozdulnod otthonról. Ebben a közegben élsz, persze hogy csak ilyeneket fúj eléd a szél.
– Nincs nekem arra se időm, se energiám – rázom a fejem lemondóan, és visszafordulok a gépem felé, mintha nagyon sok és fontos munka várna rám.
Nem akarom tovább hallgatni, ahogy győzköd. Elég bajom van anélkül is, hogy még randizgatnom is kelljen. Ahogy elszakítom a tekintetem Elliottól, hangosan kivágódik Mr. Bennett irodájának ajtaja, mire mindketten a hang irányába kapjuk a fejünket. Lily, a titkárnője sírva szalad ki a szobából, végig az asztalsorok között, egyenesen a saját helyére.
– Megmondtam, hogy kamillateát kérek! – üvölt utána Bennett. – Nem is értem, minek alkalmaztalak, egy kurva szót se tudsz megjegyezni abból, amit mondtam!
Lily továbbra is csak sír, miközben leül az asztala mögé. Próbálja visszatartani a könnyeit, de nem megy neki, egyre csak zokog. Elliottal egyszerre pattanunk fel az asztaltól, és hozzá sietünk. Ő azon munkatársaink egyike, akiket legalább egy kicsit kedvelünk, úgyhogy leguggolunk elé és vigasztalni kezdjük.
– Mi történt? – kérdezi tőle Elliot aggódva.
– Ez egy állat! – szipogja Lily vörös arccal.
Ez egyikünknek sem újdonság. Bennett igencsak türelmetlen és hirtelen haragú ember, ha egyszer valaki felidegesíti, akkor arról az egész iroda tud.
– Bevittem nekik a kávét meg a teát, és elkezdett üvöltözni – dadogja tovább.
– Hol van már a teám? – halljuk megint az ordítást az irodából, mire Lily összerezzen és még jobban sírni kezd.
– Én nem tudok oda visszamenni! – mondja artikulálatlanul.
Hiába próbálom csitítgatni és nyugtatni, nem használ. Ő még nem olyan gyakorlott ebben, nem tudja úgy kezelni Bennettet, ahogy mi már megtanultuk. Egyszerűen csak el kell engedni a fülünk mellett, bármi is történik. Az esetek nagy részében csak az idegesség beszél belőle, és fél óra múlva már arra sem emlékszik, hogy valami problémája volt. És most egyáltalán nem csodálom, hogy ideges. Biztos vagyok benne, hogy már elindították a nyomozást a lánya ügyében, és ettől ilyen indulatos. Kora reggel óta bezárkózott az irodájába, és úgy tűnik, hogy nem igazán halad az üggyel. Szörnyen kíváncsi vagyok, hogy mégis mi folyhat a zárt aj- tók mögött. Mit deríthettek ki eddig? Mi a tervük? Ki fogja képviselni? A kíváncsiság átjárja az egész testemet, minden porcikámban érzem, hogy beleőrülök, ha nem kapok választ a kérdéseimre. Az ujjaimat ropogtatva pillantok Bennett irodája felé, majd vissza Lilyre.
– Nem is kell bemenned – rázom meg a fejem. – Majd én elintézem!
Elliot hatalmas szemekkel fordul felém, mint aki nem hisz a fülének.
– Te ezek után be akarsz oda menni? Megőrültél?
– Valakinek be kell – mondom, majd felállok, és határozott léptekkel a konyha felé indulok.
Nem szándékozom sokáig bent lenni, csak beviszem a teáját és ennyi. Ha közben sikerül elkapnom néhány információmorzsát, akkor már megérte kockáztatnom. Ha jól emlékszem, kamillát kért, úgyhogy beteszek egy bögrét a forró vizes cső alá a kávéfőzőnél, majd egy filtert lógatok bele. Tudom, hogy nem vagyok normális, sokan mondták már, de ez azt hiszem, nálam szakmai ártalom. Addig küzdök és addig hajtok, amíg el nem érem a célomat, ami jelen esetben az, hogy minél több mindent megtudjak Michelle Bennett ügyéről. Egy tálcára teszem a bögrét és elindulok az iroda felé. A térdeim remegnek, de nem bizonytalanodhatok el. Csak bemegyek, leteszem a teát, és már ott sem vagyok, észre se fognak venni, de persze a fülemet hegyezve hajtom végre a kis akciómat. Elliot közben visszaült a helyére, de feszülten figyel, amitől kicsit ideges leszek. Talán hülyeséget csinálok. Az irodája közelébe se szabadna mennem, meg kéne húznom magam, erre én egyenesen besétálok az oroszlán barlangjába. Ez a pillanatnyi bizonytalanság azonban nem tántorít el, megállok az ajtó előtt és kopogok. Nincs visszaút. Nem válaszol senki, így egy határozott mozdulattal benyitok. Bennett hatalmas asztala körül legalább hatan ülnek, köztük a lánya, Michelle is. Az arca még mindig fel van puffadva, de már sokkal szebb, mint ahogy a tévében láttuk. Hirtelen megtorpanok, hogy ő is itt van, de folytatom az utamat az asztal felé, annyira észrevétlenül, ahogy csak tudom. Megszoktam, hogy tudomást sem vesznek rólam, ezért könnyű dolgom van, fel sem tűnik senkinek, hogy én is a szobában vagyok.
– Meg kell várnunk a részletes orvosi jegyzőkönyvet, anélkül nem tudunk stratégiát választani – mondja az egyik ügyész.
Új fiú, láttam már az irodában, de fogalmam sincs, hogy hívják. Nem nagyon szoktunk csevegni, mivel ő is fenn- hordja az orrát, mint az összes többi. Michelle eközben csak csöndben ül, összegörnyedve, maga elé bámulva. Nagyon sajnálom szegény lányt, az arcára van írva a fájdalma. Egy pillanatra el is feledkezem róla, hogy miért is vagyok a szobában.
– Az orvosok lassúak! – förmed rá az ügyészre Bennett.
– Holnap beszélek a főügyésszel, nem várok senkire. Ezért simán kap öt évet.
A kijelentésére egy halk horkantás hagyja el a számat. Véletlen volt, de sajnos túl hangos ahhoz, hogy észrevétlen maradjon. Mindenki meglepetten bámul rám, mire lesütöm a szemem, és leteszem a teát az asztalra, remélve, hogy el- siklunk a kis incidens felett.
– Hogy mondta? – fordul felém Bennett a homlokát ráncolva.
Hát, nem sikerült az elsiklás.
– Elnézést, én csak…
Szóhoz se jutok. A térdeim ismét remegni kezdenek, ahogy az összes szempár rám szegeződik a szobában. Tényleg nem akartam ilyen hangosan felhördülni, csak megtörtént. Most ezt hogy magyarázzam meg?
– Nem hiszem, hogy beengedtem volna az irodámba – mordult rám Bennett.
– Csak a teáját hoztam – mondom halkan.
– Hagyja itt a teámat, aztán menjen a dolgára! Semmi keresnivalója itt!
Na, ennél nagyobbat is rég égtem. Már az idejét se tudom, mikor beszéltem vele utoljára, erre pont így kell meg- történnie. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy az egész világ összefogott ellenem. Gyorsan megfordulok, és az ajtó felé veszem az irányt, hogy minél hamarabb távozzak ebből a kínos szituációból, de váratlanul Michelle hangját hallom magam mögül.
– Várj!
Nem tudom, jó ötlet-e ha továbbra is a helyiségben maradok, de bunkóság lenne így távoznom. Talán ő is csak teát akar kérni. Lassan felé fordulok és várok, hogy mit akar mondani.
– Te is ügyész vagy, igaz? – kérdezi.
A szobában mindenki engem bámul. A tekintetük szinte éget, különösen Bennetté. Nem is merek felé nézni, nehogy kőoszloppá változzak.
– Igen – válaszolom visszafogottan.
– És neked mi a véleményed az ügyről?
Most mégis mit mondjak? Valószínűleg az öt legjobb ügyészünk ül az asztal körül, miért kíváncsi az én véleményemre? Én… – Zavarban vagyok, nem találom a szavakat. Pedig milyen nagy tud lenni a pofám! De most mégse tudok kinyögni egy értelmes mondatot se. – Hát… Szerintem az öt év kevés, mivel nem csak erőszak történt, de akaratot meg- törő erőszak is, és ez súlyosbítja a bűncselekményt. Egyszer egy férfi 15 évet kapott ugyanezért, szerintem onnan kéne indítani.
– 15 év? – kérdez vissza döbbenten Bennett. – Megőrült?
Annyit gyilkosságért adnak!
– Tudom, de ez olyan, mint az alkudozás – magyarázom.
– Minél magasabbról indul, annál magasabban áll meg. Ha öt évet kérnek, akkor maximum annyit kap, ha tizenötöt, akkor annak a vége lehet tíz is, ami jóval több, mint az öt. Ennek a férfinak bűnhődnie kell a tetteiért. Ezzel példát statuálhatna, hiszen a lányát sokan ismerik. Az ügyet folyamatosan nyomon követi majd a sajtó, nagy visszhangja lesz, nem hagyhatják, hogy egy enyhe büntetéssel megússza a dolgot. Ráadásul a maga lánya! Milyen fényt vetne az magára, ha hagyná, hogy az a szemét pár év után csak úgy kisétáljon a börtönből?
A hangom hirtelen lehalkul, amikor rájövök, hogy kicsit elragadtattam magam, és szinte egy levegővétellel hadartam el az egészet. Síri csend uralkodik körülöttünk. Kellemetlenül érzem magam, amiért így belelovalltam magam, ráadásul úgy, hogy egyúttal jól be is olvastam a főnökömnek. Egyszerűen nem tudom befogni a számat. Nekem végem! Pánik önt el, ahogy rádöbbenek, mit is tettem.
– Elnézést – mondom zavaromban, majd sarkon fordulok és kisietek az irodából.
Egyenesen az asztalomhoz sétálok, ahol leülök, és egy határozott mozdulattal az asztallapra támasztom a homlokomat. Hogy én milyen hülye vagyok! Most jól elintéztem magamnak a kirúgásomat. Ezek után sehova se fognak felvenni. Mégis mit képzeltem, hogy beszólok a főnöknek? Én akarom kioktatni őt? Örülnöm kéne, hogy még itt vagyok, erre…
– Jó sokáig voltál bent – gurul mellém Elliot érdeklődve.
– Ne is mondd! – nyögöm. – Azt hiszem, ez az utolsó napom itt.
– Mi történt? – kerekednek ki a szemei.
– Hülye vagyok, az! Beleszóltam a tárgyalásba, és most nekem annyi!
– Hogy mit csináltál?
Hallom a hangján, hogy nem hisz a fülének. Legszívesebben én is visszaforgatnám az idő kerekét, hogy kivághassam ezt a jelenetet, de nem tudom semmissé tenni. Ami történt, megtörtént, és már nem változtathatok ezen.
– Maga!
Összerezzenek a hangra, és felkapom a fejem. Bennett az irodája ajtajában állva, szigorú tekintettel néz rám. Az egész iroda minket bámul, mintha megállt volna az élet. Én is így érzem. A szívem kihagy egy ütemet, ahogy a szemébe nézek, amiben csak dühöt és csalódottságot látok.
– Az irodámba! Most! – kiáltja dühösen, majd újra eltűnik az ajtó mögött.
Ijedten Elliotra nézek, az arcomon olyan szintű pánik tük- röződhet, amitől ő is kétségbe esik.
– Most végem – nyögöm. Sajnálom – ráncolja a homlokát.
Hát, ennyi volt. Az egész karrieremnek lőttek egy apró kis hang miatt. Annyira hülye vagyok! A terv az volt, hogy csendben meghúzom magam, erre sikerült az egész emelet figyelmét felkeltenem, ráadásul még az állásomat is elveszítem. Azt hittem, hogy ennél már nem lehet lejjebb, de az élet ilyenkor mindig rám cáfol. Feltápászkodok a székemről, majd lassan az iroda felé kullogok. Többen is sajnálkozva néznek rám, mert tudják, hogy ez mit jelent. Akit oda behívtak, boldogan még nem távozott. Talán így kell lennie. Talán így van megírva, és valami új kaland vár majd rám. De mégis kit akarok ezzel átvágni? Ha innen kirúgnak, az életemnek annyi. Ez a munka volt számomra a legfontosabb, ha elve- szítem, onnantól kezdve nincs miért élnem. Lenyomom a kilincset, majd bedugom először a fejem, majd amikor meg- látom, hogy mindenki ugyanúgy bent ül, beljebb lépek.
– Üljön le! – mutat egy üres székre Bennett az asztala mögött állva.
A hangja már egy fokkal nyugodtabb. Persze, neki tök mindegy, hogy egy fővel több vagy kevesebb dolgozik a cégénél. Leülök a székre, miközben fél szemmel engem figyel, és ő is visszaül a helyére. A tekintetén látom, hogy szörnyen kibukott. Még sosem volt rám ilyen dühös, bármit is tettem, de most, ha szemmel ölni lehetne…
– Uraim, kimennének, kérem, egy pár percre? – szólal meg.
Hogy mi? Miért küldi ki őket? Mindenki meglepetten bá- mul Bennettre, aztán rám, de végül felállnak a helyükről, és elhagyják az irodát. Amint kiürült a szoba, csak Bennett, Michelle és én maradunk. Egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Elfog a pánik, hogy a többieknek miért kellett tá- vozniuk, de végül beugrik, hogy talán mégsem annyira szívtelen, hogy mások előtt rúgjon ki.
– Jones… – szólal meg végül. A hangja túl nyugodt. A fejét csóválja, mintha nem akarná kimondani, ami a fejében jár.
– Mr. Bennett – kontrázok rá magabiztosságot színlelve. Mintha órák telnének el ezalatt a rövid idő alatt. Legszívesebben ráüvöltenék, hogy nyögje már ki, hogy mit akar, hogy hadd menekülhessek végre el innen. Nagy levegőt vesz, mielőtt újból megszólalna.
– Nagyon határozott véleménye van az ügyről.
Nem igazán értem, hogy ez most kérdés akart lenni, vagy csak egyfajta kinyilatkoztatás, de úgy érzem, reagálnom kell rá.
– Igen, uram – bólintok. – Tudja, hogy a nemi erőszak a szakterületem. Vagyis, az volt…
Helyeslően bólogatva túrt bele fakószőke hajába, ami már igencsak megritkult az évek folyamán.
– Hogyan építené fel az ügyet? – kérdezi sóhajtva, de közben nem néz rám.
Nem hiszek a fülemnek. Az én tanácsomat kéri? Most kell okosnak lennem!
– Nos, mint mindig, először is a bizonyítékok begyűjté- sével, és a tanúk meghallgatásával kezdeném. Felépíteném a bűncselekmény estéjét pontról pontra, lépésről lépésre, és minden egyes elemhez találnék bizonyítékot, valamint egy vallomást, ami alátámasztja a vádat. Közben odafigyelnék a sajtóra, és elintézném, hogy a csapból is a családon belüli erőszak szörnyűsége folyjon.
Bennett bólogatva hallgat végig, egy pillanatra se változik a mimikája. A viselkedésével összezavar, de ugyanakkor kez- dek felengedni, mert nem hiszem, hogy azért hívott volna be, hogy még utoljára begyűjtse az ötleteimet, mielőtt kirúg.
– De gondolom, a csapata is ugyanígy fog eljárni – teszem hozzá. – Kiválasztotta már a vezető ügyészt?
– Nos, igen! – bólogat tovább. – Valamilyen agyament elhatározásból a lányom azt akarja, hogy maga képviselje az ügyét.
A levegő is bennem ragad, miközben értetlenül bámulok ki a fejemből, egyenesen Bennettre. Biztos nem jól hallottam. Valamit félreértettem, mert ez nem történhet meg. Michelle-re pillantok, aki engem néz, de végül visszafordu- lok az apja felé.
– De… én… én nem… – dadogom.
– Igen, tudom, szerintem sem – mondja fújtatva. – De másképp nem hajlandó tárgyalásra vinni az ügyet. Ha nem magát kapja, akkor visszavonja a feljelentést.
– De… De miért? – kérdezem újból Michelle felé fordulva.
– Tetszett, amit mondtál. Tudom, hogy te tényleg harcolnál az igazamért, és egy nő jobban megérti, hogy mit is jelent ez nekünk – válaszolja.
– A munkát holnap kezdjük – szól közbe Bennett –, mindennap közösen dolgozunk addig, amíg meg nem lesz a fix stratégia. Mindig lesz maga mellett valaki, aki megmondja, hogy mit csináljon, mit mondjon, nem hagyom magára egy pillanatra sem. Addig pedig szedje össze magát, mert még egy rossz szó, és repül, megértettük egymást?
Minden erőmet össze kell szednem, hogy meg tudjak szólalni.
– Igen, uram – mondom elcsukló hangon.
– Helyes! Most menjen haza, aludja ki magát, mert jó pár hétig nem fog ágyat látni – mondja keményen, majd legyint, hogy távozhatok.
Nem tudom felfogni, amit mondott. Végre kaptam egy ügyet, ráadásul nem is akármilyet! Nem érzem a testemet, erőt kell vennem magamon, hogy fel tudjak állni a székről. El fogok ájulni. Vagy már elájultam, és ez csak egy álom. Igen, elaludtam az asztalomon, és ezt csak álmodom, mindjárt szólnak, hogy ki vagyok rúgva. Csak ez lehet a magyarázat.
Lassan sétálok ki az irodából, vissza a helyemre, ahol Elliot már idegesen kopogtatja az asztalomat.
– Na? – kérdezi, ahogy odalépek elé.
Még mindig alig jutok szóhoz. Egyik sokkból a másikba kerültem néhány perc leforgása alatt, amit nehéz feldolgoznom. Azt hittem, hogy mindennek vége, erre épp ellenkezőleg: megkaptam életem legnagyobb esélyét az előrelépésre.
– Én képviselem Michelle Bennettet… – motyogom magam elé.
– Hogy mi?
Így kimondva esik csak le nekem is. Egyenesen Elliot szemébe nézek.
– Én képviselem Michelle Bennettet – mondom határo- zottabban.
Az arca elfehéredik, láthatóan sokkoltam ezzel a mondat- tal. Nem csodálom, még én is alig tudom elhinni.
– De ez… Mégis hogy?
– Fogalmam sincs – vonom meg a vállam hitetlenkedve.
– Azt mondta, azt akarja, hogy én képviseljem. És ennyi. Kaptam egy ügyet. Bennett adott egy ügyet!
Alig tudom visszafojtani a torkomból feltörő sikolyt, de az arcomra kiülő vigyor mindent elárul. Végre eljött az a nap, amire eddig vártam. Elliot felpattan a székéből és szorosan megölel, miközben hangosan nevet.
– Megcsináltad! Bármit is csináltál, bejött!
– Csak nagy volt a szám! – nevetek én is.
– Ezt meg kell ünnepelnünk! – enged el. – Ma este kicsíp- jük magunkat és elmegyünk koktélozni!
– Én még fel sem fogtam, hogy mi történt – rázom a fejem.
– Az mindegy! A lényeg az, hogy ez a te napod. Ez életed lehetősége! Most végre megmutathatod, hogy mire vagy képes.
Igen, így van! Az ember életében csak egyszer adódik ilyen lehetőség, és én ki fogom használni! Most bebizonyí- tom mindenkinek, hogy nem egy hülye szőke nő vagyok, hanem a legjobb ügyész az államban! A mai naptól kezdve minden egyes pillanatban azon leszek, hogy az egész szakma előtt bebizonyítsam ezt. Jöjjön bármi, meg fogom nyerni ezt az ügyet!
A regény itt tudod beszerezni! → ITT
Megjegyzések
Megjegyzés küldése